Baranta
A Baranta a történelmi magyar harci testkultúrából származó mozgások összegyűjtéséből létrehozott folyamatosan fejlődő hagyományos harcművészeti stílus, amely egy ma is formálódó magyar eredetű önálló filozófiai irányzatra /társaslélektan, néplélektan – Karácsony Sándor/ és a népi kultúra ismeretére épül. Jelenleg hat országban, több mint száz közösségben mintegy 2500 fiatal foglalkozik a hagyományos magyar értékrendre és mozgáskultúrára épülő irányzattal.
Baranta szó elsősorban az ország olyan nyugati és déli peremvidékein maradt fenn, ahol a lakosság összetétele a kezdetektől fogva magyar volt (Somogy, Ormánság, Göcsej, Őrség). A szépirodalomban a legtöbb alkalommal Kodolányi János műveiben találkozhatunk vele. A szó jelentése: fegyveres vetélkedés, megmérettetés, harcra, hadjáratra való felkészülés, törvényesen alkalmazható erőszak, ill. az erőszak alkalmazása. Egyes kaukázusi népeknél a fegyveres gyakorlatok helyszínét, a legkorábbi írott források szerint pedig a Nap harcosait, illetve a Nappal szövetséget kötött férfiak közösségét jelenti. A Baranta közösségek Kelet–Turkesztánban /Ujguria/ a kínai hatóságok közbelépéséig harcművészeti csoportként működtek.
A Somogyvár környékén fennmaradt szokás szerint a barantázók a régi törzsszövetség valamikori bírájának, a régi törvények oltalmazójának /Horka/ voltak a felesküdött, különlegesen kiképzett segítői. Olyan harcosokat takart, akik a fegyverforgatásban való kiválóságuk mellett a legmagasabb erkölcsi, morális követelményeknek is megfeleltek.
A baranta esetében a folyamatosságot a szerves magyar kultúra adja, amelynek társadalmi szerkezete, műveltségi elemei egyenes ágú hagyatékot biztosítanak. A harci tudással rendelkező korai harci közösségek felkészítési, személyiségformálási rendszereire mintegy 1300 év távlatából vannak információk.
A magyarság esetében megfigyelhető, hogy a mindenkori magyar társadalmi csoportok egyszerre láttak el önvédelmi, gazdasági és szakrális feladatokat. A közösségek tagjainak harci „előkészítése” társadalmi alapfeladatként jelent meg. Az ún. Baranta-képességeket mintegy 500 éve folyamatosan korlátozták törvényi rendeletekkel és helyi szabályozással. A legtöbb mozgásos elemet a harci és eszközös táncok (pl. botolók) őrizték meg . A néprajzi kutatások kimutatták, hogy ezek mintegy „iskolagyakorlatai” voltak a valódi harci képességeknek. A mozdulatok elsősorban a harci törvényszerűségeket és nem a zene alapritmusát követik. Mivel a harci tartalommal rendelkező táncok, az ősi küzdelmi vetélkedések, játékok átadása, a fegyveres gyakorlatokra történő felkészítés folyamatosnak tekinthető, az alapmozdulatokat folyamatosan fejlesztik, így a Baranta nagyon korai tartalmakkal is rendelkezik.
A Baranta alapvetően nem egy „mester” összefoglalt mozdulati és személyiségformálási modellje, hanem egy nép szervesen működő kulturális hatásainak a harcban történő megnyilvánulása.
Az 1800-as évek közepén zajlik le a világban a “testkultúra forradalma”. Ennek a folyamatnak a következményeként jöttek létre a ma ismert sportok, küzdősportok és kerültek újra rendszerezésre a harci mozgások. A testkultúrának három alapvonulata jön létre: a német mintájú, etatista tornamozgalom, a korai görög előzményekre támaszkodó angolszász “gentlemen sportok”, és a népi játékok, táncok és harci vetélkedési elemek beemelési kísérletei.
Míg az ázsiai országok egy részében sikerült “népi vonalként” a harcművészeteket és a népi küzdelmi formákat beemelni a modern sportéletbe, addig ez Európában ez nem történt meg.
Magyarországon hazai népi testkultúra küzdelmi vetélkedőit, táncos elemeit és játékait a reformkor élesztette fel, majd az önkényuralom dackorszaka éltette és misztifikálta. A Magyar Atlétikai Clubot (MAC) megalapító gróf Esterházy Miksa londoni kultúrattasé és baráti körének, valamint egy-egy rebelliskedő mezőváros elitrétegének közreműködésével 1870-ben kísérletett tettek önálló -magyar műveltségen nyugvó_ testkultúra megteremtésére. Esterházyék népi játék és küzdelmi vetélkedési formák mentését felkaroló kampánya során az országos kaszinótól, a megyebáloktól kezdve az alföldi népünnepélyekig a helyi közönség tüntetni akart hazafiságával.
”A magyar népnek nincs csekélyebb hivatása, mint képviselni ázsiai bölcsőjében rejtező, eddigilé sehol ki nem fejtett, sehol érettségre nem virult sajátságit... Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni s szeplőtelen mineműségében kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit, s így egészen új, eddig még nem ismert alakokban kiképezve, végczéljához, az emberiség feldicsőítéséhez vezetni, kérdem, lehet-e ennél minden kesertül tisztább érzés...” Gróf Széchenyi István
A botos, bicskás, kardos, birkózó küzdelmek szervezése azonban beleütközött a felülről felkarolt mozgalmak dilemmáiba. Azokban a nagyobb városokban, ahol tanításuknak megvoltak a személyi és anyagi feltételei, ott a játékok idegenül hatottak. Faluhelyekre és a mezővárosokba viszont vagy nem jutott el a felhívás, vagy nem volt olyan szakember, aki az összegyűjtött mozgások csínját-bínját át tudta volna adni. Békéscsabán, Szegeden, Tatán, Nagykanizsán, Hódmezővásárhelyen, Kolozsvárott, Budapest peremvidékein, Sárospatak környékén, a Kisalföldön és a Székelyföldön megalakult csoportok nem voltak hosszú életűek.1848-1941 között katonai szabályzatokban jelennek meg egyes elemei. 1928-41 között magyar katonatisztek kezdték meg a (magyar) harci mozgások újbóli gyűjtését, amelynek tartalmait az akkor létrejövő speciális alakulatoknál és a leventeképzés során hasznosították.
” A magyar kultúra örök harc a hagyomány (népi műveltség) és a nyugati kultúra között. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává, saját törvényei szerint, Európától csak azt veszi át, ami erre kell, s ezt is szervesen magába olvasztja...” Kodály 1939
A baranta valójában az önálló magyar testkultúráért folytatott küzdelem eredménye.
A kutatásokat 1991-ben az akkori szentendrei Kossuth Lajos Katonai Főiskolán Vukics Ferenc folytatta tovább, ekkorra tehető a stílus szervezeti kialakítása is. A baranta a harc széleskörű vertikumával foglalkozik. A nagy távolságra ható hagyományos fegyverektől a közvetlen közelharcig, az egyéni küzdelem oktatásától a harc vezetéséig, a közösségek szerevezési, vezetési ismeretéig terjed az oktatott anyag.
Lovas és gyalogos szakágakra oszlik. Mindkét szakág 10-10 versenyszámban méri össze a képességeit. A legfontosabb fegyvereik: íj, szablya, kard, rövid és hosszúbot, fustély (ez is egy bot), kelevéz, kopja, fokos, pajzs, csatabárd, ostor, csatacsillag, kés. A pusztakéz alkalmazása során megkülönböztetnek kultikus birkózást (övbirkózást), valamint egy ütéseket és rúgásokat is magában foglaló ún. harci birkózást (böllön). A lovas szakág a lóval való együttműködés egy olyan fokát követeli meg a lovasoktól, ahol a ló irányítását, harci alkalmazását mindenféle kényszerítő eszközök nélkül (pl. lószerszám) kell végrehajtani.
A baranta fontos része a közösségi fegyelem és a közösségen belüli erkölcsi nevelés.
“Nincs nemzetség, aki jobban csúfkodjék a rendtartással, az ordinantiaval, mint a magyar: maga nincsen ismét nemzetség, a kinek nagyobb szüksége volna reá a magyarnál...” Zrínyi Mikós
A barantázók létszáma folyamatosan bővül nemcsak az anyaországban, de a történelmi magyarlakta területeken is. Jelentős baranta-központok alakultak a Székelyföldön és a Felvidéken. 2005 óta a Magyarországi Harci-művészetek Össz-szövetségének tagjai.
A kultúrában, a művészetekben, az életmódkutatásban aktív közösségei jelentős hatást gyakoroltak az ország társadalmi életére. Önálló kollégiumaik, közösségi házaik alakulnak szerte az országban. Állami támogatást nem fogadnak el. Közösségeiket az alkotó és teremtő erő építi és működteti. Nem fogadják el a nyugati filozófiák tradicionalista és antitradicionalista jellegű szellemi alapvetéseit. Véleményük szerint a magyar népi hagyományszemlélet alapvetően keleti jegyeket mutat. A hagyomány az “életről szerzett ismereteknek” egy folyamatosan fejlődő tárháza. Minden nemzedék munkájának eredményét tükröznie kell.
Valóban olyan életforma ez, melyben a közösség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást." Tamási Áron
”...az, hogy magyar nem faj, nem vér, hanem a lélek dolga. Nem a vér alakította ki a magyar lelket s hozta létre így a magyar fajt, hanem ellenkezőleg, a magyar lélek hatott a vérre s most és minden időben az a magyar faj, amit a magyar lélek áthatott. Mindenki olyan mértékben magyar, amekkora mértékben magyar lélek ereje él és hat rajta keresztül...” Karácsony Sándor 1938
“ A nemzet nem más, mint közös nyelven, közös műveltséggel, közös hittel és közös szeretettel a jövőre szövetséget kötött emberek közössége...” Vukics 1998
“ A hagyomány az élet tudománya. “ Vukics 1997
“ A nemzethez hozzátartozik mindenki aki értünk dolgozva előttünk élt, aki a jelenben itt van, teremtő munkát végez és aki a jövőben -ennek hatására- meg fog születni. Ezért a folyamatért kell felelősséget vállalni. Meg kell tanulnunk mindent, amit elődeink tudtak. A jelenben meg kell vívnunk a harcunkat az általunk képviselt értékekért. Tapasztalataink alapján felül kell vizsgálni tudásunkat és a következő nemzedéknek egy testben, lélekben és szellemben folyamatosan gyarapodó világot kell átadnunk...” Vukics 2001
Ennek megfelelően nem kötődnek történelmi korszakokhoz, a történelmet tanulási folyamatnak tekintik. A barantások jelképe a magyar történelmi zászlósor és a rakamazi turulmadár. Elképzelésük szerint a magyar műveltség és testkultúra tartalmaz annyi értéket, hogy más nemzetek tagjai is szívesen tanulják tartalmait. A barantát magyarok mellett jelenleg német és japán fiatalok gyakorolják.
Zrínyi Baranta videócsatornája
